Heimann Zoltán és Ágnes sikeres közgazdászkarriert maguk mögött hagyva fordultak ismét a szőlő és a bor felé. Szekszárdra költöztek, és újraépítették a családi birtokot. Fiuk, Zoltán szőlész-borász tanulmányait Európában végezte, hat év világlátás után most a birtok igazgatásának kihívásait és sokrétűségét tanulja.
Tősgyökeres szekszárdiak a Heimannok, Zoltán mégis hamar elkerült innen. „A fiatalság nekem a 70-es évek, a becsvágy megvan bennem, angolul szeretnék tanulni, az meg Szekszárdon megvalósíthatatlan.” Így elmegy Pécsre egy elit gimnázium elit osztályába, ami nemcsak az angoltanulás szempontjából jó döntés, a kollégiumi lét ad egyfajta közösségi függést is. „Én meghaltam, ha szólóban vagyok valahol a világban, itt megtaláltam a helyemet. Az osztály fele orvosnak, a másik fele jogásznak ment – ketten vettük az irányt a Közgazdasági Egyetemre” – mondja.
Egy év katonai kitérő Kalocsán, majd az első év végén valahogy rátalál a Chikán-féle Rajk Szakkollégiumra. Számára ez a kollégiumi lét a legmeghatározóbb az egyetemi évek alatt. Rögtön bekerül a diákbizottságba, majd az utolsó évben annak a titkára. „Fantasztikus volt a közösség, sokakkal ma is barátságban vagyunk, sokat összejárunk, együtt szilveszterezünk. Mindig lehet számítani a másikra – mondja. Sokat töri a fejét, milyen irányba menjen, aztán a bor-külkereskedelmet választja – hiába: borász família – ebből is írja a TDK-ját és a diplomája is erről szól. Két hónapra az akkori diákszervezettel, az AIESEC-kel kikerül Helsinkibe, egy műtrágyagyárba, de ott is a finnországi magyar borexport lehetőségeivel foglalkozik üres óráiban.
1983-ban végez a Közgázon, külgazdasági szakon. Innen egyenes út vezet a Monimpex nevű külkereskedelmi vállalathoz, ahol bonyolítóként kezd, majd hat évet húz le, és a végén osztályvezetőként távozik. Ez még a soft tervgazdálkodás korszaka. A monopol külkereskedelmi cég foglalkozik többek között a só, édesség, kávé, bor, déligyümölcs exportjával, importjával. 1990-ben új szelek kezdenek fújni, ekkor csinálnak egy bt-t a feleségével, hátha jó lesz még valamire, lepalackozzák az első kétezer palack bort, de ez akkor még teljesen parciális történet. „Egyrészt az motivál, hogy meg akarom őrizni szekszárdiságomat, másrészt a bor mindig is fontos dolog volt, folytatni akarom a Heimann borászkodást. Abban az időben megy nyugdíjba édesapám, és nagyon nem találja a helyét ebben az új világban. Fontos volt, hogy neki is valami értelmes lekötöttséget teremtsünk.”
Másrészt látja, hogy itt van egy hatalmas vagyon, kapcsolati tőke, tapasztalat a Monimpexben, és próbálná új irányba vinni a céget, de ez akkor senkit nem érdekel. Mindenki próbál kisebb részeket inkább saját vállalkozásba elvinni a cégből. „Én fiatal, taknyos gyerek voltam, rám ebben nem osztottak szerepet, de láttam azt is, hogy ez így nem jó.”
Egyéves ciklusok
Elkerül a balatonboglári kombináthoz, létrehoznak egy budapesti külkereskedelmi irodát, aminek ő a vezetője, megcsinálja az első magán-gyümölcsléimportot. „De ez elég rövid távú sztori, mert ott is érdekeket sértek.” Így egy év után továbblép, átveszi a svéd partner, ahol csinálnak egy mindenes irodát. Hoznak be autókat, ragasztót, bevezetik a KOMPAN szabadtéri játékokat stb. Egy év után látja, itt sem jut feljebb. „Újra megköszöntem a munkát. Nem tudom, mennyire jó szokás, de eddig mindig én álltam fel, nem nekem mondták, hogy menjek.”
Akkor indult a Kontrax átalakulása. Dicsőék a Demján féle zseniképzőből jöttek, és éppen akkor választják ketté a céget egy irodatechnikai és egy telekom részre, arra készülve, hogy a telekommunikációs monopólium megszűnik. Ide keresnek kereskedelmi igazgatót. „Elmentem egy-két interjúra. Mint utólag kiderült csináltak egy 15 pontból álló listát. Nekem a telekommunikációs tudásom nulla volt, de minden másban én voltam a legjobb. Érdekes és furcsa hőskorszak volt, újra kellett építeni a céget, felvenni a kereskedőket, Bécsből hoztuk be az alkatrészeket, igazi vadkapitalizmus volt.” Eltelt egy év, meg akarta nézni a költségeket. Mondták, arról szó sem lehet. „Kreatív volt a könyvelés. Egy év után megint azt mondtam, viszlát.”
Ügyvezetőnek jövök
„Feleségem ágán rokonságba kerültem a Béres családdal. Mondják, baj van, mert a Béres Rt. megálmodója, létrehozója és addigi motorja tragikus hirtelenséggel meghalt.” Ide hívják kereskedelmi igazgatónak. „Körbenéztem, és láttam, hogy az akkori ügyvezető abszolút nem alkalmas a feladatra. Mondtam, kereskedelmi igazgatónak nem jövök, de ügyvezetőnek igen – volt akkor is becsvágy bennem. Végül ketten lettünk ügyvezetők, de elég hamar kitisztult a képlet” – emlékezik. A tulajdonosi szerkezetből adódóan azonban kialakul egy komoly feszültség. A Béres családdal szembefeszült az egyik kisebbségi tulajdonos, aki a többieket próbálta képviselni.
Heimann Zoltán úgy látja, minden értéket meg kell vizsgálni, mennyire tabu vagy újraértelmezendő. A rákellenes csodaszer irány helyett az immunrendszert erősítő szert kellene kommunikálni, meg kellene oldani a saját gyártást, mert külső kézben bizonytalan, komoly marketinget kell beletenni, és emelni kell az árakat. Ezek a sarokpontok. „Amikor beléptem, 170 milliós árbevételű volt a vállalkozás, amikor kiszálltam, 25 milliárd forintnál tartottunk. Azt gondolom, csináltunk valamit.”
De a feszültség egyre erősebb, a cég jövője már a tét. Végül a többi tulajdonost meggyőzve erősen átalakul a tulajdonosi szerkezet, a Béres család lesz a meghatározó. Gyárat vásárolnak, a létszám 12-ről felmegy 500 fölé, dinamikus a fejlődés. De látszik, hogy a végtelenségig nem lehet így fejlődni. Fontos a portfólió szélesítése, megpróbálnak az export felé elmozdulni. Elindulnak a multivitaminok, pezsgőtabletta stb. irányba, és ezen a területen komoly pozíciót sikerül kiépíteni. „Minden a helyén van, megépül az új irodaház, mindenkinek nagy autója van, minden működik, de egyszer csak azt érzem, hogy irritáló leszek a család számára. Ebben én is hibás vagyok, engem is megcsapott a sikeresség, a sztármenedzserség szele.”
Hat év után leültek beszélgetni a jövőről, a stratégiáról. A tulajdonosok nem osztották az alkalmazotti vezetés elképzeléseit. Így távoztak, és felállt a management. „Nekem azért sok szempontból ez volt életem csúcsa, egy kis vállalkozásból nagy, működő céget építettünk. A mi koncepciónk az volt, hogy partnerséget keresünk egy, a Béresnél nagyobb céggel, ezzel garantáljuk a tartós, további növekedést. De ez már nem az én történetem…”
Béres után Bábolna
Aztán egyszer csak hívták Bábolnára. Stumpf, akivel régi ismeretsége volt, még a szakkollégiumi időkből. „Bekerültem az igazgatóságba, de hamar láttam, hogy ez egy csődtömeg. Tisztelet a kivételnek, de mindenki a saját kis jövőjét építette a nagy értékeiből. Elég legyen annyi, hogy még az őrző-védők is vitték, ami mozdítható volt. Megpróbáltunk egy új koncepciót, szétválasztani a kastélyt, a lovardákat, a baromfi üzletágat meg a többit. A baromfi területen pedig terméket fejleszteni, árat emelni, átvenni a Hajdú-Bétet, hogy erősödjön Bábolna piackonszolidáló ereje. Az első lépéseket megcsináltuk, de a privatizációt már nem engedte a politika.” Átalakultak az ÁP Rt-n belüli erőviszonyok is, és végül Heimann is távozott. Itt is ment vele a management. Három év helykeresés után egy ideig Herenden vesz részt az igazgatóság munkájában, majd vezérjelölt, de a tulajdonos MRP szervezet nem támogatja elképzeléseit. Beszáll egy szivarkereskedésbe is, próbálják a Hungaroplast privatizációját, de ezek is rövid kalandok maradnak.
Vissza Szekszárdra
Éppen egy léböjtkúrán volt Visegrádon, amikor hívták az MKB-tól, éppen abban az időben megvette a Konzumbankot, hogy nincs-e kedve a szekszárdi fiókot rendbe tenni. Napra pontosan öt évet töltött ott el, átépítették a fiókot, szereztek vállalati ügyfeleket, majd egy év után már ő a régió (Pécs, Kaposvár, Szekszárd) régióigazgatója. Pakson, Baján is nyitottak fiókot, de aztán 2009 márciusában, az 50. születésnapján feláll. „Addig végig Solymáron laktunk a feleségemmel, ott építkeztünk, oda születtek, és ott nőttek fel a gyerekek is.” Amikor a nagyobbik elmegy Németországba borászkodást tanulni, és a kisebb is kirepül Münchenbe orvostanhallgatónak, úgy döntenek, leköltöznek Szekszárdra. „Én már öt éve Szekszárdon dolgoztam a bankban, kicsit fárasztó volt az ingázás, meg a feleségemnek is sikerült kedvet csinálnom a borászkodáshoz. Ma már nemcsak pénzügyes, a borászatot is nagy részben ő viszi. Igazi társ. Kihívásokkal teli időszak volt, előtte hetente egyszer találkoztunk, most meg napi 25 órában össze voltunk zárva – mondja. – Időnként szokott zörrenni a tányér az asztalon, de összecsiszolódtunk, a szeretet, egymás kölcsönös tisztelete, no meg a közös sikerek összetartanak. Örömgazdálkodás.”
2009-ben már elérték azt a méretet, hogy benne legyenek teljes erővel. „Féltem, mint a tűztől, hogy lesz ez, de csak belevágtunk.” A kezdeti fél hektárról felmentek majd 30 hektárig, az első évben kétezer, most 150 ezer üveg bort palackoznak, és a 10 méteres pincét 100 méteresre bővítették. „H betűt formáz a pince” – mondja büszkén. „Zoli fiunkkal már lassan 5 éve együtt dolgozunk, ő is egy erős akaratú, nagy becsvágyú ember, meg a feleségem is az. Minden javaslattal át kell verekedni magad a kérdések, ellenvélemények kartácstűzén, de ez viszi előre a mi hármasunkat. A viták végére viszont mindenki azonosul a döntéssel. Mindent hárman döntünk el, mindenki mindenről tud, ez szokatlan menedzsment megoldás; nem javasolnám egy nagyvállalat döntési mechanizmusának, de itt szerintünk jól működik.”
„Múltkor beszélgettünk a feleségemmel, hogy nem kezdtünk-e el túl korán, 30 évesen ezt a nagy terhet rárakni a fiunk vállára. Tavaly december óta ő a főborász, és öccsével komoly tulajdonrészt is kaptak. De apám 30 évesen lett téeszelnök, a gazdák választották. Én 31 évesen a Béres vezérigazgatója. Mikor adnánk meg neki a lehetőséget, ha nem most?”