A szocializmus időszakában a műgyűjtés – ahogy az élet utólag igazolta – a legkiválóbb értékőrzőnek bizonyult. Nem is igen létezett más befektetési forma a takarékbetétkönyvön kívül, nem működtek a pénzpiacok, ingatlant csak korlátozottan lehetett birtokolni, a műtárgykínálat ezzel szemben széles volt és rendkívül alulértékelt. Abban a pillanatban, amikor a rendszerváltás után (igazán csak 1997 körül) ismét megjelentek a piaci viszonyok ezen a területen is, az árak ugrásszerűen emelkedni kezdtek. A kilencvenes évek végére röpködtek az „ennyiért vettem 1972-ben, és most milliókért adtam el” történetek. Természetesen (hiszen érdekükben állt) az aukciósházak tovább fokozták a felfűtött műtárgypiaci hangulatot, és egészen a 2008-as válságig a műtárgybefektetések jövedelmezőségét hangsúlyozták.

Az aukciósházak közt a piacvezető státuszért folyó verseny következtében1997 és 2008 között az ingatlanpiacihoz hasonlítható műtárgypiaci lufi kialakulását (majd 2009-től kipukkanását) figyelhettük meg. 2014-től ez a piac is kezd magára találni, de ez átalakulással is jár. Az a fajta „jól járás”, miszerint vettem az Ecseri piacon valamit, mert jó szemem volt, és szerencsésen eladtam egy árverésen, már csak kivételes esetben valósul meg, és többnyire olyan szakmabelieknél, akiknek a kezén nagyszámú műtárgy fordul meg. A kincsvadászat érzéséről ilyen értelemben le kell mondani, de helyette egy sor más élményt ad a műtárgyvásárlás, a művészethez való közelkerülés és a szenvedély faktor ugyanúgy megtalálható benne.

 

A régmúlt nem érdekes

Alapvető változások indultak el a műtárgypiacon még a válság előtt, amelyekre csak ráerősített mindaz, ami azóta történt, és a nemzetközi trendek már nálunk is hatnak. Az első és legfontosabb: a mai vásárlók igényei szerint az az érdekes, ami a máról szól. A XIX. századi és annál régebbi művészeti alkotásokhoz a ma embere kevésbé tud kötődni, oly mértékű társadalmi és technológiai, életmódbeli változások történtek. A XIX. századi festők tájképei, portréi és csendéletei helyett a XX. századi avantgárd, neoavantgárd és a kortárs festmények az izgalmasak. A bútorkínálatból kikoptak a barokk és biedermeier darabok, helyettük bekerült az art deco, a retro vagy a modern dizájn.

A könyvpiacon a korábban komoly gyűjtőkört vonzó térképek és a középkori latin nyelvű antikvár könyvek, filozófiai munkák, katekizmusok mára keveseket érdekelnek, miközben például egyre több önálló plakátárverést tartanak. Az izgalmas, színes, ritkaságokat felvonultató plakátművészetnek az egyéb grafikai műfajokkal egyetemben érzékelhetően nő a népszerűsége, és remek belépési lehetőség a műgyűjtés területére, hiszen kevés tőkével is el lehet kezdeni. Az antikvár piacon a vallásos könyvek és latin nyelvű oklevelek helyett a XX. századi irodalom került középpontba, például a Nyugat költőinek dedikált első kiadású kötetei, amelyekhez érzelmileg is tud kötődni az, aki megveszi őket.

Mindeközben a gyűjtők körében is generációváltás történt. Épp a válság beköszöntével egy időben fejeződtek be gyűjteményépítések, csillapodott egy-egy gyűjtő képéhsége, mert eljutott oda, hogy mindent megszerzett, amire csak vágyódott. Legújabban pedig tanúi lehetünk az első nagy, már a Kádár korszakban keletkezett gyűjtemények elárverezésének.

Kortársak Kelet-Európából

Kialakult ellenben a kifejezetten kortársakra specializálódott gyűjtőkör és megerősödtek az őket kiszolgáló kortárs galériák. Igy aztán, ha lassan is, de új szelek kezdenek fújni a piacvezető aukciósházak háza táján is. A fenti gyűjtőkörre alapozva kollekciójuk kiszélesedett a háború utáni modernek és már befutott klasszikus kortárs alkotók műveivel. Az újonnan támadt kereslet a garancia arra, hogy ezekkel a tételekkel nem kockáztatnak nagyot, így aztán az is belefér, hogy időnként frissebb kortársak műveit is elindítják.

Szakértők lehetségesnek tartják, hogy a magyar gazdaság magára találásával az új ingatlanpiaci trendekhez hasonló ugrásszerű áremelkedés is bekövetkezzék a műtárgypiacon. Ez nyilván csak az alkotók, illetve irányzatok szűkebb körére terjedne ki, és a legjelesebb mestereknél valószínűleg rövid időn belül ismét találkozhatunk az aktuális rekordokat megdöntő árakkal. A nyáron a nemzetközi szaksajtóban többször publicitást kapott vélekedés szerint Kelet-Európa művészete kerül a közeljövőben a műtárgypiac érdeklődésének fókuszába.

Ez a piac folyamatosan új területeket keres, és talál. Kelet-Európa esélyét megsokszorozná, ha sikerülne önmagát egységként kezelve, egy blokkban megjelennie a globális piacon. Mindenestre jelzésértékű, hogy a Kolozsvári Iskola egyik művészének, a világhír kapujában álló, 1977-ben Nagybányán született román Adrian Ghenie festőnek az árai milyen dinamikusan emelkednek. 2016 tavaszán 3,1 millió fontért kelt el egy képe Londonban a Sotheby’s árverésén, majd októberben a Christie’snél már 7,1 millió fontért ütötték le egy munkáját. Ha Kelet-Európa mint egység bekerülne a köztudatba, és divatba jönne, a fiatal kortársak előtt nyílna esély bekerülni abba a nemzetközi vérkeringésbe, amely felemeli őket.

Igény a számokra

Az a 30-50 éves korosztály, melynek tagjai közül most a műtárgyvásárlók derékhada kerül ki, többnyire pénzügyi területen dolgozik vagy sikeres önálló vállalkozásokat visz, és döntéseit nem érzelmi, hanem racionális és alapokon hozza, számokat, statisztikákat és kimutatásokat tanulmányozva. Gereben Katalin, a műtárgybefektetésekkel foglalkozó Equilor Fine Art ügyvezető igazgatója is rendszeresen találkozik ügyfeleik részéről azzal az igénnyel, hogy egzakt adatok, számok segítségével mutassa meg, hogyan és miért éri meg műtárgybefektetéseket eszközölni.

„Azt szoktam nekik válaszolni, hogy bár vannak rá kísérletek, ezen a területen nem létezik olyan napi szintű adatszolgáltatás, mint amit megszoktak.” Itt még fontosabb rábízni magukat egy szakértőre, akinél alapvető a nemzetközi trendek ismerete ahhoz, hogy megállapítsa a magyar alkotásokban rejlő potenciált. Elszigetelt nemzeti piacokról egyre kevésbé beszélhetünk a műtárgyak esetében is, akár a régiós, akár a nemzetközi színtérre be kell kapcsolódnia minden egyes szereplőnek. „Ez az oka, hogy aki mostanában engem megkeres a kérdéssel, hogy mibe fektessen, annak a fotográfiát és a fiatal kortársakat javaslom – árulja el a szakértő –, persze mindez pénztárca és főleg ízlés kérdése is. De leginkább a legfiatalabb kortársak esetében fordulhat elő az a kimondottan szerencsés forgatókönyv, hogy a nemzetközi színtérre való betagozódás során műveikre ugrásszerű nemzetközi kereslet támad, amely sokszoros értéknövekedést idéz elő.”

 

Hazai kezdetek

A magyarországi műgyűjtésnek a művészethez való viszony és attitűd tekintetében van egy olyan tradíciója, amelyhez talán jó is lenne visszatérni. A XIX-XX. század fordulóján Budapesten létrejött vagyonokból nemzetközi szinten elismert és számon tartott kollekciók épültek fel. Magyar gyűjtők, mint Nemes Marcell vagy Kohner Adolf a magyar festészet csúcsteljesítményei mellett olyan nemzetközi anyagot őriztek gyűjteményükben, Degas, Van Gogh, Courbet, Cézanne képeit, amelyek utóbb múzeumok falain kötöttek ki. Mielőtt a nagy amerikai vagyonok megjelentek a nemzetközi műtárgypiacon, a legsikeresebb magyarországi nagyvállalkozók még megengedhették maguknak, hogy a már korántsem olcsó képzőművészeti élvonal néhány jelentős darabját megszerezzék. Ezek aztán az újvilági vásárlóerő megjelenése nyomán sokszoros áremelkedésen mentek át. Az amerikai tőkésekhez hasonlóan a műgyűjtés a magyar gyáriparosok esetében is inkább a társadalmi presztízst növelő tényező és egyfajta asszimilációs eszköz volt, a pénzügyi befektetési jellegnél erőteljesebben jelent meg egyfajta kulturális és művészetpártoló igény. Ezt az aranykort a történelem viharai szétzúzták. A műgyűjtőket és velük kollekciójukat elvitte a háború vagy az utána jövő új társadalmi rend.