Hogyan élik meg a generációváltás folyamatát a reménybeli átvevők,
a következő generáció? Mikor, és hogyan dől el az, hogy csatlakoznak-e a céghez, mennyire tudatos, megtervezett az utódlási folyamat? Hol tartanak most, és milyen mindez belülről? Erről beszélgettünk két NextGennel, ifj. Martos Péterrel (Reklámajándék.hu Kft.) és Schiller Márkkal (Schiller Autó Család).
Hogyan szembesültetek azzal, hogy a családotoknak komoly vállalkozása van. Hogy éltétek ezt meg?
Schiller Márk: Én elég természetesen találkoztam ezzel, amikor egy nagyobb ünnepségen átadtuk az x ezredik autót, én már ott voltam óvodásként. Van is egy kép, ahogy csúszom le a Corsa szélvédőjén. Lehettem vagy hároméves. A másik emlékem, hogy apa mindennap más autóval jött haza, ez pedig egy fiúban felveti a kérdést, hogy mi történik, hogy történik. Meg emlékszem a családi kupaktanácsokra. Ott voltak a szülők, átjöttek a nagyszülők, mi meg figyeltünk, mi történik. Emlékszem, az oviban – ahol természetesen autó volt a jelem – volt egy nagy veszekedés, kinek milyen kocsija van. Én meg közöltem, hogy az apukámnak több száz autója van, ezzel lezártam a vitát. Nagyjából akkor fogalmazódott meg bennem, hogy apával és nagypapával szeretnék dolgozni.
Martos Péter: Azt azért el kell mondani elöljáróban, hogy a reklámajándék, amivel a családi cégünk foglalkozik, kevésbé „szexi” iparág, mint az autó. Az első, amire emlékszem, hogy édesapám sok mintát, ajándékot hozott haza, és ebből mi, gyerekek is mindig kaptunk. Persze arról fogalmam sem volt, hogy ennek az üzleti része mivel jár. Mivel szüleim együtt indították a céget, nálunk is sokszor beszélgettek erről családi vacsorákon. 11-12 éves lehettem, amikor először mentem be segíteni a raktárba. Persze a legegyszerűbb munkákkal kezdtem: matricázás, árukészlet-számolás, raktári kisegítő munka, később, amikor jogosítványom lett, árukiszállítás – már akkor megfogott a dolog, szerettem csinálni.
Nem volt olyan korszak az életetekben, amikor egészen más pályát képzeltetek el magatoknak? Minden kamasz szeretne gitáros, focista vagy valami hasonló lenni.
M. P.: Nekem nem volt igazán más konkrét karriercél a fejemben. Azt elég korán eldöntöttem, hogy vállalkozó leszek, a magam ura, de egészen a gimnázium végéig nem volt eldöntve, hogy csatlakozom a családi céghez. Akkor azonban megszületett a közös döntés, egyetemet és szakirányt már ezek alapján választottam. Édesapám azt javasolta, ha nekünk vonzó a családi cég, akkor menjünk húgommal egyetemre „Bécsbe vagy Pécsre”, a lényeg, hogy ne maradjunk itthon, önállósodjunk. Bécs mellett döntöttünk, a Webster Universityre jártunk, mindketten Business Managementen tanultunk marketing szakiránnyal. Ezt követően dolgoztam kint egy évet, egy szoftverfejlesztő és tanácsadó cégnél, üzleti folyamatokat modelleztem EU-s projektekhez. Majd, miután húgom is végzett, együtt jöttünk haza, és kezdtünk a cégünknél, 2017-ben – illetve azóta húgom vőlegénye is belépett.
S. M.: Nálam gyakorlatilag óvodáskoromban megszületett a döntés. Aztán, amikor 13 évesen először mentem nyári gyakorlatra (akkor szervizbe) a céghez, megtanultam az alapokat, és rájöttem, hogy ez nekem való, és mélyebben érdekel. Nagyon felnéztem apukámra és nagypapámra, ez így van a mai napig is, hogy ezt az egész bonyolult konglomerátumot fel tudták építeni és egyben is tartani. Láttam, hogy autókkal, emberekkel kell dolgozni, ez tetszett. Autószerelő nem akartam lenni, de nagyon érdekelt a szerelés folyamatának elsajátítása, hogy hol mi történik. Később arra jutottam, hogy a cégcsoport irányításával nagyon szívesen foglalkoznék. Már az egyetem alatt elkezdtem dolgozni a bérautó üzletágban. Aztán jött egy kis kitérő, az egyetem második évében elmentem dolgozni marketingesként egy startuphoz. A Brewie nevű cégben automata sörfőző berendezéseket gyártottunk, és közösségi finanszírozásból hoztuk mindezt létre. Egyébként 723 ezer dollárral ma is mi tartjuk a magyar közösségi finanszírozási rekordot. Aztán 2016-ban, az egyetem utolsó évében visszatértem a családi cégbe. A cégvezető asszisztense voltam, de itt is elkezdtem unatkozni, láttam, hogy a social media területén nem vagyunk elég jók, így ráfeküdtem erre. Tavaly jött az az igény, hogy valami nem jó az online jelenlétünkben, elkezdtem ezzel foglalkozni, ma már én vagyok a cégcsoport marketingvezetője.
Cikkünk teljes terjedelmében a K&K Magazin áprilisi számában olvasható. Keresse a nagyobb újságosoknál, vagy fizessen elő! Ha kérdése van, írjon nekünk!