Amikor a magyar gazdaságban elkezdődött a munkavállalói   részvényprogram (MRP), Tonk István még üzemvezetőként dolgozott gazdasági vezető munkatársával, később üzlettársával, Lorch Ferenccel a Kemikál barcsi gyárában. A vállalat vezetőségének nem tetszett az MRP-vel való privatizálás, mert a céget külföldön szerették volna eladni. Tonkék úgy látták, az anyagyár rossz
kereskedelmi politikát folytat, és ők jobban tudnák csinálni, de a Kemikálnál ezt már nem tudta bebizonyítani: „kirúgtak, de nem haragszom ezért, és meg is értem.”

A két szélnek eresztett szakember jó végkielégítést kapott, ehhez jött még Tonk István szabadalmi díja. Így „nem teljesen üres zsebbel mentek a piacra”. Maguknak is bizonyítani akartak, így magától értetődő volt a saját vállalkozás megalapítása. Gyártsunk vagy kereskedjünk? – tették fel a kérdést, amit egy barát válaszolt meg: annyi pénzetek nem lesz, hogy gyártsatok. Ezt ők is belátták, és megállapodtak az akkori gyárigazgatóval egy exkluzív beszerzési árról. Ezzel elkezdtek partnereket keresni, és rövidesen akkora piacot sikerült fölépíteniük az építőanyag-kereskedelem területén, ami megalapozta a továbblépés lehetőségét. Közben összejött annyi tőke, hogy meg tudtak venni egy kisebb nagykereskedői céget Pécsett.

Körülbelül fél év múlva Tonk István azt látta, hogy „valami nincs rendben” a festékkereskedelemben. A Fűszértek hátán elindult mamutvállalkozás, az akkor nyolcmilliárdos Budafesték egyik vezetője meg is kérdezte a nyolcvanmilliós kis cég tulajdonosát, hogy mit akar, ő meg azt válaszolta: „mi szeretnénk lenni a piacvezetők”. Akkor még bolondnak nézték – mára azonban ez a valóság. „Főképpen a szakmai tudásomat tudtam kihasználni az üzleti életben. Hamar felismerték, hogy nem vagyok egy klasszikus kereskedő, ugyan el akarok adni valamit, de közben termékismeretet is adok. Ez a szakmaiság azóta is megmaradt a cégben.”

Mamut mellé kisegér

Elkezdődött a cégépítés, közben jelentős fókuszt kapott a talpon maradás. A portfólió bővítését a festékes vonal jelentette, ebben komoly „segítség” volt a jól csengő Tonk név. István bátyja, Tonk Emil (a hazai marketingszakma legendás alakja, a Magyar Marketing Szövetség alapító, örökös tagja, 2021-ben hunyt el) a rendszerváltásig a Budalakk kereskedelmi igazgatója volt, elég volt odamenni ezzel a névvel a lehetséges partnerekhez, ez már elég volt arra, hogy Istvánt meghallgassák. De a további érvényesüléshez elengedhetetlen volt a szakmai és emberi hitelesség.

„Pénzért minden hülye tud vásárolni – mondja István immár egy piacvezető vállalkozás tulajdonosaként –, pénzünk azonban nem volt, a növekedés miatt állandó tőkehiányban szenvedtünk. Miután egy-két nagy gyártó fölismerte, hogy a »mamut« mellé kell egy »kisegér«, kaptunk bizonyos támogatásokat, így tudtunk talpon maradni. De a mamut elkövette azt a hibát, hogy nem vett komolyan bennünket. Én már nem követem el, ha van mellettünk feltörekvő vállalkozás, mindig figyelünk rá.”

Számos ilyen „bölcsesség” hangzik el a beszélgetésünk alatt, ezek egyfajta iránytűként is szolgáltak az elmúlt harminc évben, például: „Nem a nagy hal eszi meg a kicsit, hanem a gyors a lassút, tehát nem szabad föladni a gyorsaságot.” Mivel az ANDA-nak nem nagyon volt helye a nagyker piacon, a kiskereskedelem felé fordultak, és megnyitották az első üzletüket Barcson. Majd Pécsett „esett rájuk” egy bolt, így szép lassan kezdett kiépülni a kereskedelmi lánc. A vállalkozás itt is állandó tőkehiánnyal küzdött, próbáltak forrásokat szerezni, az elv az volt, hogy „bankoknak, kollégáknak mindig pontosan fizettünk, szállítóknak a megbeszélt időben”.

Belső marketing

Ahogy fejlődött a cég, úgy bővült az alkalmazotti létszám. Nagyon fontos volt, hogy megbízható emberekkel dolgozzanak, és hogy sikerült létrehozni egy ütős csapatot. A mostani állomány fele a 2000-es évek eleje óta a cég alkalmazásában áll.

Ha már itt tartunk, Tonk István szerint elengedhetetlen a belső marketing, ami alatt a csapaton belüli kohéziót érti, azt, hogy a munkatársai büszkén vallják magukat andásnak. Évekig Tonk Emil trenírozta a munkatársakat, ez a folyamat a Coviddal és a báty halálával megbicsaklott, és bár keresik, az utódot azóta sem találták meg. A cégtulajdonosok mindig is olyan kollégákat gyűjtöttek maguk köré, akik gondolkodnak, meg merik mondani a véleményüket, mert ez visz előre. István az édesapjától tanulta, hogy „minden emberrel emberként kell bánni”, a cég 25 éves születésnapján is ez volt az egyik jelmondatuk: a legbüszkébbek a kollégáinkra vagyunk. Ezért csak olyan embert vesznek föl vezetőnek, aki húzza a céget, mert „nincs erőnk tolni, inkább fékezni kelljen”.

A munkatársak elismerése, egyfajta köszönet a szokásos évzáró rendezvény, egy 4 csillagos szállóban eltöltött két éjszakás „kaland”. „Amikor ott vagyunk, száznál is többen, és az ember csak nézi, hogy mindenki önfeledten szórakozik, az leírhatatlan. Nem másnak szórakoznak jól, hanem saját maguknak” – mondja István. És ha már rendezvények szóba kerültek, megemlíti a húsz év óta a kiskereskedőknek megtartott vevőtalálkozókat, a festő szakembereknek tavaly elkezdett roadshow-kat (ami az évzáró vacsorát váltotta fel).

Felelős piacvezető

Visszatérve a cég sikeres fejlődésére, az ANDA a 2008–2009-es gazdasági válságból is jól jött ki. Egyszerűen azért, mert „nem a megijedős oldalon álltunk, hanem azon, amelyik előre menekül”. Ők voltak az egyetlenek a szakmában, akik úgy tartották meg az évzáró rendezvényt, hogy a nyereség körülbelül annyi volt, amennyit a rendezvényre kifizettek: „egyszerűen úgy gondoltuk, ha nem tartjuk egyben az embereinket, akkor nincs jövőkép”. „Azt ígértük a kollégáinknak a 2009-es válság idején, hogy 15 százalék csökkenésig mindenkinek marad a bére, de 7-8 százalékkal megúsztuk. A kisker üzleteinkben innentől kezdve kétfajta termék lehetett: olyan, amit keresnek, vagy olyan, amin mi keresünk. Elkezdtük felkutatni a nagyobb profitot adó árucikkeket: megkezdtük a sajátmárkás portfóliónk felépítését.”

Ugyanúgy megszervezték a vevőtalálkozót a Covid után, amikor senki más, mert a cégben mindig benne volt a piaccal szemben tanúsított gondoskodás. Mint amikor piacvezetőkké váltak; akkor is és azóta is érzik ennek a felelősségét: „a piac minden szereplőjével szívesen együttműködünk. Vigyázunk az árra, és tiszteljük egymást.”

Tonk István tudatos stratéga, ezért is sikerült túlélniük a válságot. A veszprémi egyetemen tanulta a stratégiai vezetést, a pécsi közgázon a stratégiai tervezést. Emellett mindig innovációpárti volt. Azt mondja, csak az lehet felsővezető, akinek önálló gondolatai vannak. Ezek hangoztatása, elfogadása nem megy mindig vita nélkül. Például a cégvezetővel, Lorch Balázzsal, a másik cégtulajdonos fiával sokat vitáznak, de amikor meghoznak egy döntést, akkor aszerint mennek tovább.

A cégtulajdonosi felállás és a területek elosztása a kezdetektől fogva ugyanaz: Tonk István a szakmai, Lorch
Ferenc a pénzügyi oldalért felel. Teljes összhangban. „Szerintem a sikerünk titka, hogy az első perctől kezdve legalább nyolc-tíz órát dolgoztunk naponta, és tiszteltük egymást, maximálisan bíztunk a másik alapos és minőségi munkájában – mondja. – A céggel kapcsolatos döntéseket egymással megbeszélve, közösen alakítottuk ki és hoztuk meg. Voltak nehéz, küzdelmes időszakok, különösen az első tizenöt év, amikor a saját vagyonunk volt a fedezete a vállalkozás jelentős összegű hitelének. Ma már szinte minimális a hitelállományunk, a cég pénzügyi helyzete stabil. A kisker és a nagyker tevékenységünkhöz ma már jelentős ingatlanvagyon társul. A jövőre nézve is van programunk, és bízunk minden dolgozónkban, hogy velük együtt átvészeljük a mai inflációs, valamint közmű-árváltozásokat.”

Lorch Balázzsal megérkezett a következő generáció is a vállalkozásba, ahogy Tonk István egyik fia is már itt dolgozik, éppen most kezdett informatikusként. A másik fiú, Emil külső designtervezőként támogatja a céget. „Elengedhetetlen, hogy legyen második generáció –mondja Tonk István –, fontos a fiatalok tudása, és a velük együtt gondolkodás. A festék szakkereskedelem egy olyan terület, ahol dolgozni kell. Munka nélkül nincs semmi. Ötletek kellenek és kitartás, ez a legfontosabb, meg a hit. Hinni kell önmagadban, a kollégáidban, a befektetett energiában.”