– Általában mindenki azt mondja, a digitalizáció forradalmi változást jelent, annyira átalakítja az életünket, mint soha eddig még semmilyen innováció. Miért gondoljuk ezt? Tényleg radikálisabb változást jelent a digitalizáció, mint anno a gőzgép, az autózás vagy éppen a személyi számítógép elterjedése?

 

– Amikor a gőzgép vagy az elektromosság megjelent, valószínűleg egy ideig akkor is azt gondolták az emberek, hogy ez kezelhetetlen lesz. Egyrészt az emberek hajlamosak a dolgokat eltúlozni és jelentőségükön felül értékelni. Néha túl nagyok az elvárásaink, például sokan azt gondolják, hogy a robotok hamarosan egyenértékű munkát végeznek majd az emberekkel. Holott egyelőre ott tartunk, hogy örülünk, ha a legmodernebb típusok egy kilincset normálisan le tudnak nyomni, vagy fel tudnak menni a lépcsőn. Másrészt azt gondolom, hogy az összes digitalizáció előtti nagy innováció hatása azért belátható volt. Lehetett érzékelni, hogy mit jelentett a gőzgép üzembe helyezése vagy a sorozatgyártás. Nyilván egyre bonyolódott a dolog, de azért a fejlődés nagyjából lineáris volt. Újabb fordulatot a számítógép elterjedése hozott az 1950-es évektől kezdődően, de sokáig ezt is célfunkciókra használták. A számítógép folyamatokat vezérelt, elterjedt a háttérügyintézések terén, mindenki azt gondolta, kiegészíti az emberi munkát. A PC elterjedése azonban már komoly fordulatot jelentett, az emberek nagy tömege került közel ehhez, és látta, hogy évről évre mennyivel több funkció ellátására alkalmas a személyi számítógép. A fejlődés egyre inkább exponenciálissá vált, előbb az informatika területén, majd a különböző ágazatokban. Egyre kiszámíthatatlanabb lett a változás, mind kevésbé tudjuk, hogy mindez mit jelent akár csak ötéves időtávon is. Sokkal kevésbé tudunk felkészülni bizonyos változásokra.

 

– A digitalizáció szempontjából hol van Európában a helyünk? Mely területeken vagyunk lemaradva, hol állunk kifejezetten jól?

 

– Ez nem is egyszerű kérdés. Ha a versenyképességet mérő DESI indexből indulunk ki, Magyarország az utolsók között szerepel az EU-n belül. De bizonyos komponensekben kiemelkedően jók vagyunk, ilyen például a 4G. Két témában érzékelhető jelentős lemaradás: a digitális közszolgáltatások és a kkv-k területén. Magyarországon meglehetősen bipoláris a gazdaság, a multik jóval magasabb egy főre eső hozzáadott értéket termelnek, mint a kkv-szektor. Igaz, a regionális különbségek is jelentősek, a Dunántúlon már sokkal régebb óta megjelent a nyugati tőke. Nekik váltaniuk kell, hiszen őket Mexikóval, Thaifölddel és hasonló versenytársakkal hasonlítják össze. Ott a magasabb hozzáadott értékű gyártás került előtérbe. Ezzel szemben Kelet-Magyarországon még mindig az a fontos, hogyan lehet a legtöbbet dolgoztatni az embereket alacsony munkabérért. A kkv-szektorban szerintem az elmúlt 30 év legnagyobb hibája az volt, hogy nem találták el a hatékony ösztönző programot. Le vagyunk maradva, még a visegrádi országokhoz képest is. A csehek vagy a lengyelek a 90-es évek után azzal indultak, hogy lecseréltek egy elitet. Automatikusan fiatalok kerültek kulcspozíciókba, ők privatizáltak, és motiváltak voltak abban, hogy fejlesszenek. Nálunk gyakran az volt a privatizáció lényege, hogy valaki a megszerzett vagyont szétszedte, eladta, vagy éppen bezárta – lásd: magyar cukorgyárak. A 2000-es évek közepétől a korábban megszerzett előnyünk eltűnt, és ma már a visegrádi országoktól is le vagyunk maradva a hozzáadott érték tekintetében. Nálunk jóval több a kevéssé képzett bérmunkás, akik egyszerű feladatokat látnak el. Ez nemcsak az ő hibájuk: az oktatási rendszer sem tartotta a lépést a változással.

 

– Mi jelentheti a kiutat a mostani helyzetből? Mit kellene máshogy csinálni?

 

– A legfontosabb az oktatási rendszer átalakítása lenne. Egészen a 20. század végéig jó volt az oktatási rendszerünk, azóta folyamatosan romlik, mára elfogadhatatlan. Elismerjük, hogy a műszaki oktatás prioritás, állami kvótákkal támogatjuk is, de azt is el kellene ismerni, hogy egy történelemtanárnak nem lehet akkora fizetése, mint egy informatikatanárnak. A kulcsterületekre kellene még nagyobb hangsúlyt tenni. A Budapesti Műszaki vagy az Óbudai Egyetem például ugyanannyi támogatást kap, mint egy évvel korábban, pedig 10 százalékkal nőtt a felvett hallgatók létszáma. A képlet egyszerű: látjuk, mit kellene csinálni, de azt lépésről lépésre meg is kell valósítanunk. Be kell vezetni például a kompetenciaalapú képzést. Egyre kevésbé van szükség a lexikális tudásra, sokkal fontosabb, hogy ki mennyire alkalmazkodóképes bizonyos szituációkban, hogyan tud dolgozni csoportban, meg tud-e hozni önálló döntéseket. A közoktatás mellett bőven van teendő a felnőttképzésben is. Ez szerintem kritikus eleme a mai világnak. De a vállalatok nem akarják elengedni fél évre a munkavállalóikat egy képzésre, inkább addig dolgoztatják őket, ameddig csak lehet. A cégeket arra kellene ösztönözni, hogy hajlandók legyenek munka mellett képezni az embereiket.

Ma még azt is nehéz megjósolni, hogy 10 év múlva meddig fognak dolgozni az emberek. Nem a hivatalos nyugdíjkorhatárról beszélek, hanem arról, hogy hány éves korukig akarnak majd dolgozni a munkavállalók. Vannak országok, például Németország és Franciaország, ahol már bevezették a 32-34 órás munkahetet. Nálunk inkább arról van szó, hogy mindenki dolgozzon többet, vonjunk be még több személyt a gazdasági tevékenységbe. De Magyarországon is változás lesz: egyre inkább előtérbe kerülnek a technológiai beruházások, magasabb szaktudásra lesz szükség. Képeznünk kell az embereket, mert különben közmunkát vagy kényszermunkát kell majd adni egyes rétegeknek.

 

Cikkünk teljes terjedelmében a K&K Magazin áprilisi számában olvasható. Keresse a nagyobb újságosoknál, vagy fizessen elő! Ha kérdése van, írjon nekünk!