„Nem akartam megvenni a kilencvenes évek elején riasztó képet mutató Rétimajort, s tényleg a véletlennek köszönhetem, hogy hozzám került. Először akkor kerültem közelebbi ismeretségbe vele, amikor a vízügyes barátom arra kért, vásároljam meg az ottani tavakban nevelt halakat, s az árukból fizessem ki a tulajdonos – egy különben jól gazdálkodó, de a haltermeléshez nem értő mezőgazdasági kombinát – vízdíját. Miután ez megtörtént, a kombinát vezetése azzal keresett meg, hogy a tógazdaság privatizációjáig ingyenes használattal vegyem bérbe a tavakat, s szabadítsam meg vele évi 30 millió forintos veszteségtől a gazdaságot. Nem voltam elragadtatva az ötlettől, de miután kiismertem a tavakat, tudtam, sok munkával jó tógazdasággá lehet alakítani. Ezért amikor a kombinát 1994-ben meghirdette a privatizációt, két másik vállalkozó mellett én is benyújtottam az árajánlatomat. Nyertem. A vételárat 36 százalékos kamatra felvett hitelből fizettem ki, a fedezet a jól működő cégem, az Aranyponty Kft. volt. Az üzlet nem tűnt rózsás vállalkozásnak, de úgy gondoltam, belevágok, mert mikor, ha nem most, s ki, ha nem én?” – idézi a kezdeteket a Rétimajorban mintegy 800 hektár vízfelületen gazdálkodó, teljes vertikumú halgazdálkodást folytató és évi 8-12 millió ivadékot előállító Aranyponty Zrt. irányítója. Új birtokán csak elgyomosodott halastavak, az összedőlés határán álló, bontásra ítélt épületek várták. A terület ugyanis Csáky szalmája volt, el hordtak, elloptak onnan mindent. De ez nemcsak Rétimajorra volt jellemző, Lévai szerint az átalakulás idején valóságos tatárjárás volt a mezőgazdaságban, felbecsülhetetlen értékek mentek tönkre, s olyan elképesztő veszteségeket szenvedett el az agrárium, amelyeket azóta sem hevert ki teljesen. „A mellém társult Péter unokaöcsémmel azonnal munkához láttunk. A legfontosabb az volt, hogy jó minőségű halat állítsunk elő, s a feltételeket is megteremtsük hozzá. Gyorsan rendbe tettük a nagy tavakat, s elindítottuk a termelést. Ivadékot neveltünk, piaci halat állítottunk elő, kereskedtünk. Sokat jelentett, hogy akkor még megvoltak – bár ma is köztünk lennének! – azok a régi szakemberek, akiknek nem kellett elmagyarázni, mit, hogyan. Rengeteget segített az is, hogy korábban két évtizedig dolgoztam az akkor a világ egyik legmodernebb létesítményének számító, százhalombattai temperált vizű halszaporító gazdaságban – ahonnan igazgatóhelyettesként távoztam –, s mindent megtanultam a »vetőmagról«, az ivadék neveléséről. Értékesítési gondjaink nem voltak, mivel akkoriban a halászat mélyponton volt, kevés hal került a piacra. A haltermelés mellett keményen dolgoztunk az infrastruktúra megteremtésén: kialakítottuk a belső utakat, csatornákat, halkeltető házat, hidat építettünk. Téglát téglára rakva fejlesztettük a gazdaságot, de a sikerhez kellettek.......

Cikkünk teljes terjedelemben az 50 vállakozás, 50 család 50 történet című könyvben jelent meg. Keresse a könyvesboltokban, vagy rendelje meg közvetlenül a kiadótól, most extra kedvezménnyel.